Freddy macskája

0 Comments
Akkor kellett volna tudnom, hogy nem lesz jó vége, de nem tudtam. Sőt. Úgy döntöttem erősebb leszek. Elbasztam.
Mindig is szuicid hajlamú voltam. Ha jól emlékszem akkor is épp a létezés mihamarabbi befejezésén törtem a fejem, amikor beléjük futottam. Pár gondtalan gyermekév alatt összekovácsolódtunk, majd magunk közé engedtük az önismeret legfelső szintjét.
Ez a történet akkor volt, amikor sokatok még nem is létezett, vagy épp a járás nehézségeivel ismerkedett. A helyszín lényegtelen, mert igazából elég változó. Ha valamennyire be akarjuk határolni fizikai síkon, akkor a Gellért-hegy - panellakás tengely lenne a leginkább célravezető.
Az első papír. Freddy's Cat. A paranoia nagymestere. Addigra már tapasztaltnak számítottunk az önpusztítás terén. Negyed a szem alá, a következmények nem számítanak. Legalábbis képtelen voltam felmérni őket. Az első (intő) jelnek annak kellett volna lennie  hogy mikor barátom és harcostársam épp a szemhéjam alá tette a bélyeget (fényes nappal a nyílt utcán) akkor sétált el mellettünk egy tanárom. Mivel jól nevelt gyerek vagyok ráköszöntem, majd nekiindultunk a tavaszi napsütésnek, igazi mélységeiben kiélvezni azt. Rommá papírozva, pipából füvezve. Sokan voltunk, fiatalok, boldogok elvegyülve a hegyen nyüzsgők forgatagában. Később ez okozta a vesztemet.
Kissé megváltozik az érzékelés. Aki még nem élte át (és ne is tegye), annak elmondom.
Milyen a papír, a gomba, és társai?
Képzeld el, hogy élsz egy házban. Az ablakon át látod a madarakat, látod ahogy a szél lengeti a fák ágait. Ha beveszed a bélyeget, kilépsz a házból. Érzed a szelet, hallod a madarakat. Megérinted a fákat. Akkor is ha nincsenek ott.
Minden kiugróban megpihentünk. Innen három irányba vezettet az út, ami nem lenne akkora baj, de mikor elindultunk, minden irányba megtettük. A körvonalam ott volt mindegyik társaságnál. Kemény matek ez betépve. Valahol a Citadella magasságában veszthettem el végleg a fonalat (az eltelt időt azóta sem sikerült rekonstruálnom), a következő kép már a hegy lába, egyedül. Annyira ép voltam, hogy felmérjem esélyem sincs megtalálni a többieket. A Citánál napsütés, addigra sötét este. Visszaemlékezve úgy négy óra esett ki, valahol, valakikkel a hegyen bolyongva.
Innen egy út vezet a biztonságba. Irány haza. Gyakorlatilag egy busz az egész, de nehezítő tényező, hogy csak a szememen teljesen átázott papírdarabon keresztül látok és csak rendőröket. Pókerarc és nyugodt séta a megállóig. A buszon a rendőrökön kívül egyszerű emberek is vannak, igaz csak papírmaséból, így hogy ne legyek feltűnő, a forgóban állok fehéredő ujjakkal kapaszkodva, és forgolódok. A végállomásig úgy éreztem, valahol a Proxima Kentaurinál járhatunk. Leszállás után már biztos voltam benne, bár kicsit furcsálltam  hogy a házunk ott van. Mivel ravasz vagyok, nagyjából harmincszor jártam körbe a panelt mielőtt bementem. A lakásba érve teljes nyugalom. Macskám nyávog, és bár nem találom, ez akkor még nem zavar.
Levetkőzök, teszek - veszek, majd jön a felismerés. Mi van, ha ez csak halu? Ha nem is otthon vagyok, hanem a hegy lábánál, és már körülállnak a járókelők, hogy miért is állok ott egy szál faszban. Tehát az egyetlen megoldást választom, felöltözöm. Otthon, a saját szobámban ülök kabátban, cipőben, mert sikerült megsaccolnom milyen idő lehet kint.
Tudom, hogy a macska a kulcs. Ha őt megtalálom, akkor minden rendben. De nincs meg. Csak a nyávogást hallom, de hiába osonok négykézláb a lakásban, suttogva hogy "Cica, cica!" nehogy anyámék felébredjenek. Szerencsémre az az érdekes beszélgetés kimaradt, hogy mit is csinálok kabátban a padlón.
Nehogy baj legyen, rámegyek a pipára. Az se zavar, hogy ablakot kell nyitnom, mert ugye komolyak lehetnek a haluk és a macskám sem segít. Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy mit csináltam hajnalig. Megfejtettem minden titkot, azt tudom. Akkor jöttem rá, hogy időharcosok vagyunk (ezt később), és akkor tudtam, hogy ezt akarom. A legmélyebb pontig meg akarom tapasztalni. Meg is tapasztaltam, ám ekkor még igen messze voltam az utolsó bugyortól.
Mégis egy kép beégett az emlékezetembe.
Az ágyamon feküdtem, mellettem a magnó, finom utazó zenével. Láttam magam felülről. Majd lassan zuhanni kezdtem. Mikor magamba értem, a szemem kinyílt, elindítottam a magnót és akkor kezdődött az előző szám.
Később a többiek elmesélése alapján, simán elindultam egy másik társasággal jó hangulatban. Ők pár órán át kerestek a hegyen, majd továbbmentek. Történetem azóta elrettentő példa a kezdő drogosoknak.
Nekem ez a lejtő teteje volt. A kiindulópont. Ám azokhoz képest, amik ezután következtek, csak pihentető kirándulás.

Unknown

Instagram