De nem mondhatom.
Egyrészt, ha lett volna esélyem mérlegelni, ismerve akkori önmagamat, most nem írnék. Bár nagy keletje van a börtönben és elvonókon írt önéletrajzoknak, de valószínűbb, hogy ha akkor és ott nem robban bele az életembe, másodjára nem találnak meg az árok partján januárban. Mert ugye mikor üsse ki magát az ember annyira hogy a nyílt utcán heveredjen le aludni, ha nem a legkomolyabb téli fagyban.
Másrészt nem beszélhetünk semmilyen felismerésről. Egyszer csak jött, látott, győzött. Legnagyobb szerencsémre.
Harmadrészt, a családi hétköznapokra sok mindent lehet mondani, de azt hogy unalmas lenne, semmiképp.
Az igazság az, hogy imádtam az önpusztítást. Nem áltattam magam olyan fél spirituális igazságokkal, hogy a mélypont elérésével kívánom önmagamat megtalálni, pusztán csak gyermeki egyszerűséggel élveztem.
De meg van az ára ennek az életmódnak, és búsásan megfizetjük előbb-utóbb.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy időnként hányásig isszuk magunkat a haverokkal, sokkal komolyabb és mélyebb út ez annál. Ám egy idő után rá kell döbbenj, hogy merre haladsz.
Először akkor döbbentem rá, hogy talán az út melyen elindultam nem válik hasznomra, mikor majd tíz év delírium után cserébe paranoid skizofréniát könyvelhettem el. Aki még nem élte át milyen érzés egy üres liftben magaddal kiabálni, az sajnálhatja. Felettébb szórakoztató. Mint ahogy az is, mikor az utcán látszólag cél nélkül kószáló emberek mind rólad beszélnek, és nem kicsit gyűlölnek. Hosszú folyamat, míg rájössz, hogy magadon kívül gyakorlatilag senki nem utál.
Majd a skizofrénia megszűnt. Némi büszkeségre ad okot, hogy szakszerű segítség nélkül önerőből sikerült megoldanom, amihez még Csernus doktor is gratulált. A paranoia más volt- volt a faszt, még mindig tart-, csoport foglalkozások, hasonló lecsúszott alakokkal, akikkel elhazudjuk egymásnak, hogy hatalmas császárok vagyunk, mert sikerült. Sikerült az egyik anyagot, egy másikra cserélni.
Olyan mély alkoholizmussal váltottam ki az addigi semmit tevést, amit csak igazi odafigyeléssel, és lelkesedéssel lehet elérni. Nem amatőr szint, az biztos. Mikor eljutottál arra a szintre, hogy a reggeli kávé elött már egy deci tömény van benned, azért hogy a motorikus reflexek működjenek, és esetemben, hogy lássak -nem viccelek, hónapokat toltam úgy, hogy reggel nem láttam semmit majd egy órán keresztül- de ezt úgy érzed szükséges velejárója a felnőtt létnek, na akkor barátom kemény alkoholista vagy. Emellett a pánikrohamok, ájulások, már fel sem tűnnek, hisz egy eseménytelen hétfő délután képes vagy egy kisebb pub napi forgalmát magadba dönteni.
Az orvos tudomány csődöt mondott. A bogyók, melyek a jobb közérzetet, és káros szenvedélyeim felhagyását voltak hivatott szolgáltatni, azt eredményezték, hogy képes voltam kikelni magamból, ha valaki az utcának azon oldalán sétált mint én. Igazán pofátlan dolog. Majd mikor valakit azért rángatsz ki a kocsiból, és ütöd a fejét a mellén térdelve, mert tolat, na akkor baj van.
És baj volt.
Magamtól erre sose döbbentem volna rá, de szerencsémre nem kellett. Három danos alkoholistaként, és többszörösen dobogós helyezést elért ex narkósként, a hülyék gondtalan életét éltem, mikor megtalált. Együtt dolgoztunk már pár éve, de nem tűntünk fel egymásnak. Nekem volt valakim, legalábbis azt hittem, Ő meg csak kedves volt. Egyre többet beszélgettünk, és én még mindig azt hittem magamról hogy kemény vagyok.
Ma se tudjuk mi vitte rá, hogy átcsalogasson a legromantikusabb randevú helyszínre amit ismerek, a Borároson lévő éjjel nappali kocsmába, de megtörtént.
Leitatott. Nem kicsit.
Pedig akkor már Long Island-dal kísértem a deci vodkát, és vodkával a jagert. Mégis mosolya, nyíltsága, meg az a néhány barna sör jager combo, megtette hatását. Nem emlékszem hogy kötöttünk ki a házunk előtt de arra igen, hogy miután közöltem, anyámékkal élek, azt mondta akkor inkább kihagyná a lakásnézést.
Nem örültem. Meg akartam dugni. Akár egy padon is, mert oda voltam érte. És részeg.
Tehát beszélgettünk. Hajnalig. Reggelig.
Fogalmam sincs miről, talán akkor se tudtam, hiszen nem a lelki kapcsolatok mozgatták életemet. Elég tökös gyerek voltam, hogy akár a moszkva kellős közepén magamévá tegyek bárkit, de épp elég gyáva ahhoz, hogy majd tíz órán keresztül ne merjem megcsókolni. Végül nem is én tettem meg.
Reggel közölte, hogy neki indulnia kell balatonra a gyerekéért, -mert van neki olyan is- amire csípőből vágtam a választ, hogy elkísérem. Lelki szemeim előtt már láttam hogy a vonaton végre megkapom.
Lakásra fel, öltözés. Mire a család akár egy kérdést is intézhetett volna felém, már taxival mentünk a délibe.
A vonaton sem dugtunk. És nem csókoltam meg.
Adtam a macsót, ő meg édesen mosolygott rajtam. A mai napig ezt csinálja.
Leérve a kialvatlan másnaposság súlytalanságába berobbant a családja. Tízen-egynéhány év delíriuma sem volt elég, hogy azt az energiát, és számomra addig teljesen ismeretlen közeget feldolgozzam. Egyetlen nap leforgása alatt megismertem mindenkit, a fiától a volt férjééig. Csodálatos volt.
A vonatról leszállva, vagy később, már nem tudom, két kiskamasz rohangált és bombázott kérdésekkel, olyan energiával hogy ahhoz képest a paksi atomerőmű, meditatív állapotban van.
Ott ismertem meg Levit, aki igazából pont leszarta hogy kivagyok, és az unokaöccsét, aki egy külön fejezet a ne éld így az életed kézikönyvben. Ő az a fajta, akinek ha világos ruhában van direkt színes italt adsz, mert szeretsz röhögni és mert gonosz vagy. Pierre Richard hozzá képest ipari tanuló. Bár sokat elárul, hogy nevük azonos. Az az igazi rendes hülye. De szeretjük.
Ezután mind leültünk enni. Már készültem a zsíros cupákokkal tarkított húsokra ami azt a kevés alkoholt ami a gyomromban volt még megköti, amíg újra a betevő szeszhez jutok, de nem. A volt anyós és társa a bio étkezést preferálják, így alkohollal és utcai árusokkal edzett gyomrom komoly kihívásnak érezte az ebédet, de túl tompa voltam az ellenkezéshez, na meg túl éhes.
Az előző esti italozás (valamint hogy nem folytathattam), és a gyermekek szűnni nem akaró kérdés özöne eljuttatott arra a szintre, mikor a kommunikációból csak a meta része fogható fel. Vagyis, ha valaki kedves arckifejezéssel, és lágy hangon kérne hogy had nyúzza le a bőröd, és utána sóban szeretne hempergetni, örömmel igent mondasz, mert a szavak jelentése nem jut el a tudatodig. Az egész nap olyan volt, mintha egy üveg meszkalin után a körhintán kéne másodfokú egyenleteket megoldanod, és a ló nem hajlandó súgni.
Letompult agyamban cikázó gondolataimmal viaskodva, leroskadtunk a mólón lévő padra, miközben a két gyerek egy általam faágból, spárgából és szögből készített pecabottal csináltak úgy mintha horgásznának. Ott kaptam meg a végső döfést. Ültem a padon arra próbálva rájönni, hogy egyáltalán mi is történt velem, az elmúlt pár órában, mire megunta és közölte hogy akkor most megcsókol.
Megtette.
Arra emlékszem, hogy Levi örült -egy darabig- Ricsi ismét nem tudott semmit, ahogy én sem.
Ami ezután jött, az előtt ma is értetlenül állunk mindketten, de egy percét sem bántuk meg. Ez volt az a pont, ahol nem csak együtt indultunk tovább, de én megkaptam azt az esélyt, hogy ne kerüljek be a 27-esek klubjába.
Sosem kaptam tőle a "Mi a faszért iszol állandóan!" szöveget, és épp ez volt a jó. Talán egyszer szólt érte.
Akkor sem parádézott, mikor emlékezetessé tettem a születésnapomat. Úri emberként, megbeszéltem vele, hogy munka után kicsiny agglegény lakásomban találkozzunk, majd felhívtam, hogy leugrok egy italra a kollégákkal de sietek. Ez volt este tízkor. Hajnal háromra hazaértem. Már aludt. Megértem. Egész délután főzött, a torta a hűtőben várt, de kiírta, hogy amit ajándékba vett mikrót, abban megmelegíthetem a kaját. Mivel reggel mentem vissza dolgozni, csók és osonás. Akkor tudtam, ha ezek után felhív, elveszem.
Felhívott.
Leszarta, talán megértette, de nem balhézott. Gyakorlatilag semmiért. Ezzel tudott megváltoztatni. Innen az esküvőig nem sok volt hátra, de az már egy külön történet.